Huszonegyedik és huszonkettedik rész: Cristian, Talán végleg elbukunk?

Sziasztok.:) Ma két résszel jönnék, mivel az egyik nagyon rövid lett..:) Jó olvasást hozzá.:) xoxo Cristy

A düh, és a csalódás minden egyes porcikámat átjárta. A könny patak módján hullott a szememből. A szárnyam majd leszakadt, annyira gyorsan repültem. Niall és Duane egy oldalon állt. Együtt harcoltak ellenünk. Hogy tehetett ilyet? Leszálltam Niall előtt, és a tört megtöltöttem az energiámmal. Kéken világított, hisz a varázserőm fele benne volt. Egy csapással végezhettem volna vele. Soha nem éreztem magam ennyire megbántottnak és megsértettnek.

-          Nocsak, nocsak a kis tündérke – röhögött, és abbahagyta a támadást.

-          Rohadj meg! – mértem le rá egy csapást, de elhajolt.

-          Nana! Mit csinálsz szépség? – próbáltam beleszúrni a tört, de mindig elhajolt. – Csak nem meg akarsz ölni, mert elvettem a kis szerelmed? Nézd milyen boldog, hogy visszaadtam neki a szárnyát. – mutatott rá Duane-re.  

-          Te érzéketlen barom!

A hátam mögé került, és lefogta a karom. A hátamban éreztem egy enyhe szúrást. Elfeszítettem az egyensúlyomat, az agyam nem tudott uralni a testemnek, így összeestem. A testemben lévő varázserő kezdett kiszállni belőlem. Egy kisgyerek hangját hallottam a hátam mögül.

-          Sophie vigyázz!

Összeszedtem minden erőm, és félreugrottam. Annyit vettem észre, hogy a támadóm a földön fekszik, és a kicsi Cristiánt láttam felém közeledni. A kezében apja pálcáját tartotta. Hogy lehetséges ez? Még csak három éves, és már akkora ereje van, hogy legyőz egy erős varázslót?

-          Gyere Sophie. – megfogta a kezem, és felemelt.

Követtem egy barlang felé. Bent Mia és Sam ült. A tűz melege átjárta az egész helyet. Leültem egy sziklára, a fejemet a kezembe temetve. Fáradok. De nem csak én. A többieken is látom. Sam nagyapja kint harcol a többiekkel, és nem adják fel. Csak mi vagyunk ennyire nyápicok? A kicsi megfogta a pálcát, és a tűz felé suhintott vele. Egy kép jelent meg a levegőben.

Niall és én harcolunk egymással. Duane holtteste ott fekszik mellettem. A kezemben a tőr. Lesújtok vele, pont Niall szívébe. Összeesik fájdalmában, és mondja:

-          Nem egyedül fogok az árnyakhoz menni! – megfogja Samet, és magával húzza az örvénybe.

Ez meg mi volt? Érthetetlenül nézek Cristianra. Most ez a csata végét akarta volna jelenteni?  

-          Ez mi volt fiam? – kérdezte Sam remegő hangon.

-          Meg fogsz halni apu. Ez a csata vége. Láttam a jövőt.

Mindenki megdöbbent. Látta jövőt? Ez…ez.

-          Már mekkora ereje van. – lépett be Sam nagyapja. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

-          Nagyapa – nézett fel Sam. – mit jelentsen ez?

-          Cristian minden idők legnagyobb varázslója. Emlékszel mit meséltem neked a varázslótanácsról? A legnagyobb és legerősebb varázsló Derek Morgan volt. Ő is az apja után örökölte az erejét, ahogy a te fiad is. Derek tizenhat évesen került a tanácsba, azzal az indokkal jelölték, hogy meg tudja állítani mindenidők leggonoszabb varázslóját Niall nagyapját. A terve sikerült is volna, ha a tanács nem fordul ellene, és nem vádolják meg csalással.

-          Igen emlékszem. De Cristian hogy jön ide?

-          Egyszerűen annyi, hogy Cristian áll most a trónon. Nála hatalmasabb nincsen.

Amíg mesélt, addig odakint folyt a csata. Egy test hullott le a barlang bejáratához. Nem kellett több, felálltam, és kirohantam a tömegbe. A vér szaga csapta meg az orrom. Ez egy nagy mészárlás. Ez így nem jó. Meg kell állítanom! Megpróbáltam felrepülni, de valaki rám ugrott hátulról. A szárnyam megsérült, én pedig leestem a földre. A kezemben lévő tőrrel leszúrtam a rajtam csüngő srácot. Én is ugyan olyan vagyok, mint ők. Én is ölök. Nem keverhetem bele a többieket. Ez Niall és az én harcom. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha itt most még több ember meghalna. A repülés nem ment, hisz a szárnyam eltört. Így kénytelen voltam gyalog menni, vagyis futva. Visszahúztam a szárnyam, az erőm minden egyes cseppjét magamba szívtam. A nyakláncomban lévő kis holdcseppekből már csak egy maradt. Na meg persze a nagy. Azt a végső összecsapásra tartogatom. Kiszívtam a nyakláncomon lévő csepp energiáját, és a tőrre irányítottam. Ez az a tőr, amivel Niall megpróbált megölni. Ez az, amivel megfenyegette Duane-t. Ezzel a tőrrel vetek véget az életének! Már majdnem elértem a tömeghez, mikor megbotlottam egy kőben. Bevertem a fejem, és már nem voltam a földön

Megint a nagy fehér kapu előtt állok. Hogy lehet, hogy már megint a mennyben vagyok? Kezdem unni. De most miért is kerültem ide? Nem vagyok fehér ruhában, nincs semmi fényesség körülöttem. Ugyan abban a szakadt ruhában vagyok, amiben harcolok. Az arcomon vágások, a karom eltört, a vér folyik a lábamból. Egy angyal közelít felém. Nem szól semmit, csak kinyújtja a kezét. Félve, de ráveszem magam, hogy megfogjam. Egyik pillanatról a másikra egy nagy teremben találom magam. Keresem a nagymamám, hátha megint az ő keze van a dologban, de nem. Az angyal, aki idehozott, bemegy egy ajtón, és eltűnik. Egyedül vagyok. Csak állok, és nem tudok csinálni semmit, mert képes vagyok eltévedni. Harangszó. Mit jelentsen ez? Valami király, vagy nem tudom mi jön? Most meg kéne hajolnom? A kinyílt ajtóból akkora fény tört be, hogy kénytelen voltam eltakarni a szemem, mert különben megvakulok. 

-  Sophie. - szólalt meg. - Gyere közelebb. 

Félve, de megindultam felé. 

- Ne félj. - elmosolyodott. - Nem akarlak bántani. 

Ahogy egyre közelebb értem hozzá, megláttam az arcát. Egy kedves női arc. Szőke haja a vállára borult, a szeme kéken csillogott. Olyan ismerős nekem. Csak nem...anya. Hogy lehet ez? Anya..meghalt? 

- Édesem semmi baj. - nyújtotta a kezét. - Nem haltam meg. El kell mondanom valamit. Azért voltam mindig ilyen veled, mert meg akartalak óvni az előtted álló bajtól. Tudtam hogy tündér vagy, hogy a nagymamád a könyv segítségével próbált kapcsolatot teremteni az igazi világoddal. Mikor meghallottam, hogy Niall idejött, nem tudtam mi tévő legyek. Próbáltatlak emberi szülő módjára megóvni, így nem engedtelek sehova. De most már kénytelen vagyok elmondani neked az igazat drágaságom. Angyal vagyok. A te őrangyalod. Az igazi szüleid évezredekkel ezelőtt meghaltak egy ugyan ilyen csatában, amibe most te belekeveredtél. Niall nagyapja ölte meg az édesanyádat. Így mikor te csecsemő voltál ideadtak nekem, hogy vigyázzak rád, és neveljelek fel. 

- Anya - borultam le előtte - köszönöm. - felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. - Köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értem. Sajnálom, ha valaha csalódást okoztam. 

- Hagyd édesem. Elmúlt. Fogd ezt, és győzd le Niallt. Ügyes leszel. Szeretlek. Büszke vagyok rád. - átnyújtott egy kardot. Fényesen ragyogott, és éreztem, hogy erőt ad. 

Újra a valóságban. Nincs olyan részem, ahol nem lennék sebesült. Felálltam, ránéztem az égre. 

- Köszönöm. - mosolyogtam, és elkezdtem futni. 

Niall ott állt egy rét közepén, mintha tudta volna, hogy jövök. Odafutottam. Ketten voltunk. Csak mi ketten. Anya segíts. Gonoszan vigyorgott. 

- Most meghalsz! 

Lesújtottam a karddal, de nem Niall találtam el, hanem Duane-t. A szemében könny látszódott. A kard beleszúródott a szívébe. Összeesett. A földre rogyott, én pedig utána kaptam. Ott feküdt a kezemben a karddal a testében. 

- Szeretlek Sophie. Sajnálok mindent. Remélem győ...- és nem szólt többet. 

Meghalt! Niall miatt meghalt! Nem tudtam uralkodni magamon, leraktam a földre Duane holttestét, lecsuktam a szemét, felálltam, és nekimentem Niallnek.