Tizennyolcadik rész: Induljon a küzdelem

Nagyon sajnálom, hogy nem voltam, de nekem is elkezdődött a suli, és a 10. nem könnyű. Így a részek 1-2 hetente lesznek. Remélem megértitek, és jó olvasást.
Akkor INDULJON A KÜZDELEM!

Kereken három év telt el az után, hogy lediplomáztunk. Külön lakásba költözünk, a város szívébe. A kicsi Cristian, aki már nem is olyan kicsi, meg tanult járni, beszélni, és itt volt az ideje, hogy oviba járjon. Mia elment állásinterjúra, Sam pedig a konditeremben volt, így nekem kellett elvinnem a keresztfiam. A stílusomon próbáltam változtatni. Elegánsabb lettem. Levetettem a kislányos énem, és nőiesre váltottam át. Most egy kék selyem ing, egy bőr hosszú nadrág, és magas sarkút választottam magamnak. Az el nem maradhatatlan nyakláncom, amit még Duane adott nekem, a nyakamba akasztottam. Volt már rá példa, hogy a munkahelyemen el akarták tőlem lopni, de valahogy mindig visszavándorolt hozzám. Na és igen, dolgozom. Egy étteremben vagyok, mint pincérnő. Nem sokat fizet, de amire nekünk szükségünk van arra pontosan elég.

Az autómmal beálltam az óvoda parkolójába. Nagy lélegzetet vettem. Eljött ez a nap is, mikor el kell vinnem a kicsit. Még csak most született, de már oviba jár. Hihetetlen. Kicsatoltam a biztonsági övemet, és kivettem Cristiant a kocsiból. Félve tette meg az első lépteit a kapu felé. Megfogtam a kicsi kezét, és rám nézett.

-          Ugye itt nem fognak bántani? – kérdezte félénken. Leguggoltam hozzá, hogy pont a szemébe nézhessek.

-          Nem félj kicsikém, itt nem eshet semmi bajod. Vannak, akik megvédjenek. – Sokszor kelt fel sírva, hogy majdnem elkapta valaki. Soha nem mondta hogy néz ki az a valaki. Mindig csak két kék gonosz szempárról beszélt, aki el akarja ragadni. Nem tudtunk rájönni ki lehet az.

Beléptünk a kapunk. Mindenhol játszó gyerekeket láttam, akik a szüleik nélkül vannak. Rámosolyogtam Cristianra, és elmentünk az óvónőhöz.

-          Akkor te lennél a kicsi Cristian – jött oda hozzánk. – Ne féljen, nyugodtan hagyja itt a fiát, nem lesz bántódása – mosolygott rám kedvesen.

-          Ő nem a gyerekem, csak a keresztfiam. De akkor én mentem is. Kicsikém nem kell félned, nem bánt senki. Délután jövök érted. Szeretlek. – adtam egy puszit az arcára.

Nehezen hagytam ott. Mindig is féltettem. Jobban, mint a szülei. Bennem motoszkált valami, amit soha nem tudtam elfelejteni. Egy elrablás. Egy átok. Egy háború. Ez a három dolog aggasztott. Ebben a három évben próbáltam helyre rakni őket, de nem ment. Egyszerűen, csak ott lebegtek előttem. Mint egy régi emlék, aminek nincs helye a fejemben. Telihold éjszakáin, mindig furcsa dolgokra lettem figyelmes a testemen. Valamikor a hátamon megjelentek furcsa foltok, máskor pedig a kezemen jelek. Egy csillag, és egy nap. Valahányszor rákérdeztem Duane-nél nem válaszolt, mik is lehetnek ezek. Vagy elterelte a témát, vagy elment. Meg akart óvni valamitől. Ma már nem törődöm ezzel, csak élem az életem.

A kocsihoz érve hűvös szellő csapta meg az arcom. Olyan volt, mintha egy tornádó csapott volna le pártized másodperc alatt. Gyenge áramütést éreztem a testemben. Nem mertem hátrafordulni.

-          Nahát, nahát. Mennyire megváltoztál Sophie – ismerős hang szólalt meg a hátam mögül. – Nőies lettél, és még csinosabb, mint eddig voltál. Hogy van az öcsém? Látom, a kicsinek az erejét titkoljátok. Vagy várjunk csak. Te sem emlékszel semmire? – lassan megfordultam.

Ijesztő kék szempár nézett vissza rám. Szőke haja, és fehér bőre annyira ismerős volt. Nem emlékszem semmire.

-          Nem emlékszel rám Sophie? Akkor segítek – egy gyors mozdulat, és már ott is volt előttem.

Ezt, hogy csinálta? Ilyen gyorsan egy emberi lény nem tud mozogni. Lassan odahajolt hozzám, és megcsókolt. Ott abban a pillanatban helyreállt a fejemben a zűrzavar. Mindenre emlékeztem. Niall. Egy álnok kígyó. Egy olyan lény, aki nem tud szeretni. Soha nem lesz képes megérteni, mit érzek Duane iránt.

-          Azért jöttem, hogy örömmel bejelentsem a párbaj időpontját. Ma este. Remélem felkészültél a vereségre.

-          A pokolra foglak küldeni Niall! Érted? A pokolra!

-          Sophie – szólt egy félős gyermekhang a kapu felől. – Ő az.

Ránéztem a keresztfiamra, és akkor leesett. Mindvégig Niall kísértette álmában. Nem hagyta magára. A kis varázslóm most retteg egy olyan embertől, akit utoljára két hónaposan látott. Emlékezett rá, de én nem. Elfelejtettem mindent, de most már újra tudok gondolkodni. Meg kell védenem a kicsit.

-          Szia Cristian. Emlékszel rám? – kérdezte Niall.

-          Tűnj innen! – ordított a kicsi. – Maradj távol tőlem! Nem tudod, mire vagyok képes!

-          Nagyon is tudom. Sam Parker és Mia Ramses fia vagy. A dédnagyapád a világ legerősebb varázslója. Tőle örökölted ez erőd, de nem is akár hogy. Beléd kovácsolódott az az erő, amit a családod már nagyon régóta nem visel. Veled újjászületett. Te vagy a kapocs a két világ közt. A jövőbe látsz. Tudom, hogy képes lennél már a halálba küldeni engem, pedig még csak egy kisgyerek vagy. Az erőd még nem fejlődött ki.

-          Mi van? – csodálkoztam el. Én erről miért nem tudtam?

Elérkezett a várva várt pillanat, amikor összecsapnak az erőink. Itt volt az ideje leszámolni a gonosszal, és újra békét hozni a világra. Nem felejtettem el mindent. Sokat ismételtem ebben a pár órában. És ma telihold. Az előnyömre fog válni. A nyakláncomat a nyakamban tartottam egész nap. Bevallom féltem. Az agyamban minden érzés kavargott. Félelem, megbánás, bátorság, elkötelezettség.  A park már bezárt, így nem zavarjuk meg a látogatókat. Öten várakoztunk, hogy mikor érkezik meg. Egyszer csak megnyílt egy átjáró, ahonnan Niall és pár katona (?) jelent meg. Ez csalás! Azt hittem, hogy csak ketten fogjuk megvívni a csatát, de tévedtem. Hogy lehet ennyire barom?

-          Na, mit szólsz? Ez itt a családom – mutatott körbe a tömegen. – Azt hitted, hogy egyedül küzdök meg veled? Tudtam, hogy el fogod hozni a kis csapatodat. Ennyire hülye nem vagyok.

-          Úgy volt, hogy csak ketten leszünk. De ezek szerint a szavad semmit sem ér. Túl sokan vagytok ellenünk. Cristian még használhatatlan. Túl kicsi. Úgy lenne a fer, ha én is hívhatnák még minimum két embert.

-          Jaj, csak hogy ne nyavalyogj. Két percet kapsz.

Észrevettem a tömegben egy kislányt. Vagyis nem olyan kicsit. Tizenhat éves körül lehetett, és ugyan olyan nyaklánc volt a nyakában, mint nekem. Csak neki a kövek zöldek voltak. A barátomat nézte. A szeme csillogott, ahogy meglátta. Sam felhozta, hogy hívjuk meg a nagyapját, és az unokatestvérét.

Adam és Monic pár perc múlva meg is érkeztek. Ahogy Monic meglátta Niall, düh kezdett látszódni a szemében. Talán neki is volt köze Niall-hez? Adam varázslópalástot viselt, ezzel is közölve velünk, hogy ő a világ egyik legerősebb varázslója. Barna haja, és sárga szeme teljesen olyan volt, mint Cristiané. Le sem tagadhatták volna egymást. Monic magasabb volt nálam. Szőke haja a vállára simult, zöld szemében varázslat lapult. Mikor meglátta Cristiant odaszaladt hozzá, és felkapta.

-          Na jó, nagyon cuki, hogy így együtt vagytok, de kezdhetnénk már? Nem érek rá egész nap – vágott közbe Niall.

-          Niall Horan. A kihívást elfogadom, és életem árán meg fogom védeni a becsületem.

-          Sophie Casterwille. Kezdődjük a küzdelem.

Ezeket kimondva megállt az idő, az ég vörösre váltott, és kezdetét vette a küzdelem. Át sem kellett változnom, mert ahogy átalakult minden mi is. Az egész csatatér egy középkori küzdőtérre emlékeztetett. Egy kard jelent meg a kezemben, ami kék fényt bocsájtott ki magából. Niall kezében egy ugyan ilyen, csak vörös fénnyel. Soha életemben nem fogtam még kardot a kezemben, és azt sem tudom, hogyan kell vívni. Csak a tévében láttam, de csak akkor, mikor Sam rám erőltette. Ahogy azon gondolkodtam, hogy hogy kéne használni, nagy éles csattanás hallatszott mögülem. Niall lecsapott rám, de Duane megvédett. Megkönnyebbül tekintettel néztem rá. Ösztönösen használd a kardot. A véredben van a vívás kicsim. Hallatszott a fejemben Duane hangja. Ösztön. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a karom irányítson. Az ütések zaja olyan erős volt, hogy majdnem megsüketültem. Láttam, ahogy a két fél összecsap egymással. Véres csatának nézünk elébe. Hisz én ezt már láttam. A látomásom. Igaz volt. Láttam a jövőt. Előre tudtam, hogy ez lesz, csak nem foglalkoztam vele. Egy erős ütést éreztem a bal vállamon. A kard beleállt.

-          Áúú…- szólaltam meg fájdalmamban.

-          Ez van akkor, mikor nem figyelsz – egy gonosz vigyort eresztett felém, és újra lecsapott.

Egyre hátrébb, és hátrébb kerültünk a tömegtől. Nem figyeltem a lábam elé, így megbotlottam egy faágba. A kardom kiesett a kezemből, Niall pedig felém sújtott a kardjával.