Nyolcadik rész: Hálál szélén

Sziasztok.:) Megint későn hozom a részt, és remélem ezért meg tudtok bocsájtani..:) Jó olvasást..:) Bocsánat, most csak ennyire futotta tőlem..:(  Cristy

Lerakta a telefont, én pedig próbáltam elmenni, de nem sikerült. Megfogta a kezem, és mérgesen a szemembe nézett.

-          Mit kerestél itt? - kérdezte felemelt hangon.

-          Csak éhes voltam, és jöttem egy kis nassolnivalóért – remegtem félelmemben.

-          Szólhattál volna a szobalányoknak, hogy hozzanak neked ételt – visszaváltott kedves hangsúlyra.

-          Nem találkoztam eggyel sem.

Ezt megúsztam. Féltem. Megijedtem, hogy tudja mit tettem.

Más szemmel nézek rá az óta az eset óta. Nem nagyon tudok, már megbízni benne. Hisz ezelőtt négy órával nagyon szerelmes voltam belé. Hisz most is, de nem úgy. Elkapott egy érzés, az iránt, hogy fel kéne hívni Samet. Bevallom, legbelül nagyon hiányzik. Egyedül vagyok a szobámban. Nincs velem senki. Ha megpróbálok egy szobalánnyal beszélgetni, és olyat mond, ami nekem nem tetszik, rögtön elnézést kér. Ez így nem jó. Nem ismerek itt senkit. Ahányszor próbálok kimenni a kastélyból, megállítanak. Nem engednek sehova. Be vagyok ide zárva. Megszoktam már, hogy a magány a barátom, de ennyire nem. Összeszedtem a bátorságom, és tárcsáztam Sam mobilját.

~ Igen tessék.

~ Sam – a hangom elcsuklott, mert a sírás kerülgetett.

~ Ki az?

~ Nem ismered fel a hangom? – nem bírtam tovább sírtam. A könnyek hullottak a szememből. A kezem remegett, a hasam görcsölt.

~ Sophie?

~ Igen Sam

~ Mit akarsz? – a hangja kedvesről, undokká vált.

~ Kérlek, szépen Sam ne csináld ezt velem – patak módján ömlött a szememből a könny.

~ Hagy engem békén – és lecsapta a telefont.

Mikor hallottam a sípolós hangot, a szívem megszakadt. Nem tudtam uralkodni magamon, felsikítottam. A hangom, az egész kastélyt átszelte, és gyors léptekben besietett egy szobalány.

-          Kisasszony jól van?

-          Hagyjon békén – vágtam az ajtónak egy párnát, - mindenki hagyjon békén.

Magamba roskadva ültem egyedül az ágyamon. Azt kívántam magamba, hogy ez soha nem történjen meg.

Égett a szeme a sok sírástól. A gyomrom fájt, legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről, hogy ne dobogjon többet. Egyszer csak a könyvnek, a lapjainak a hangját hallottam. Összeszedtem minden erőmet, bár nem sok volt, és odamentem, belenéztem. Niall volt az, mint gonosz varázsló, és én egy padon feküdtem, ahogy elveszi az erőm. Tényleg igaz volt, amit hallottam. Csak arra kellek neki, hogy elvegye. Amint ezt megláttam, felvettem egy táskát, beletettem a jogart, meg a könyvem, és elindultam az ajtó felé. Sikeresen vettem a szobalányokból „épített” akadályt. A nagy kastély kongott az ürességtől. Nehezen lélegeztem, és az erőm sem volt a régi. A lépések nehezemre estek, de nem adtam fel, hogy itt hagyjam ezt a szörnyű helyet. Elértem a bejárati ajtóig, de valaki hátulról megfogta a kezem. Odafordított magával szembe. Niall volt az. Égett a szeme a dühtől.

-          Mit akarsz csinálni kislány?

-          Elmenni innen… Gyűlölöm ezt a helyet, és tudom a kis titkod. El akarod venni az erőm, hogy megtartsd magadnak! – üvöltöttem.

-          Okosabb vagy, mint hittem. Nem mész sehova!

Megszorította a kezem, de én kiszabadultam. Nem sikerült elkapnia a varázserejének, így kiszaladtam az ajtón. A toronyból az utcára jutottam ki. Az emberek végignéztek rajtam, hiszen máshogy néztem ki, mint ők. Az én ruhám csillogott, viszont az övék, rongyos, piszkos, és szakadt volt. Szaladtam, amire tudtam. A falu végén belebotlottam egy öregemberbe. Felnéztem, és megismertem. Ő volt az, aki ott volt a toronyba, mikor elsőnek itt voltam. Megfogta a kezem, és egy kristályt rakott bele. A nyakláncomra mutatott, és továbbment. Kivettem a nyakamból, és belehelyeztem. Felcsillant. Újra visszaraktam a nyakamba, és futottam tovább. Egy nagy erdőbe értem. Sötétség borított el mindent. Baglyok huhogását hallottam mindenfelől. A farkasok magányos vonyítása, egyre közelebb jött hozzám. Megfordultam, és észrevettem egyet a hátam mögött. Morgott rám, én pedig hátráltam. Megbotlottam egy gyökérben, és a földre estem. A farkas egyre közeledett hozzám. Felpróbáltam állni, de a ruhám beakadt egy bokorba. Nagy nehezen kihúztam, de elszakadt. Az arcomon vágások voltak, a tüskék miatt. Üldözött tovább.  A szívem majd kiugrott a helyéről, a lábaim nem bírták tovább. Összeestem. Utolért. Elkezdte tépni a ruhám. Majdnem leszaggat rólam, mikor megijedt, és elszaladt. Erőm sem volt megnézni ki az. A testemből fojt a vér, és tele volt sebbel. Ott voltam egyedül az erdő közepén, és senki nem segít. Feladtam a reményt, hogy bárki is odajöjjön hozzám. A szemem sarkából egy hollót láttam leszállni mellém. Tudtam, hogy itt a vég. Feladtam. Lehunytam a szemem, és nem lélegeztem többet. A szívem leállt. A lelkem kiszállt a testemből, én pedig láttam magam felülről. Egy nagy kapu előtt álltam meg, ahol valaki várt. Odasétáltam. A nagymamám volt az.