Negyedik rész: Kísérlet/part 2

 Sziasztok..:) Nagyon sajnálom a késést, csak nem volt ihletem..:) De itt az új rész.:) Nagyon szépen köszönöm a 10 feliratkozót, és több mint 1300 látogatót..:) Imádlak titeket.:*
By: Cristy

A szája vérben úszott, a szemei vörösek voltak, próbált beszélni, de a fájdalomtól egy szó sem jött ki a száján. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy valahonnan ismerős nekem. Egyszer csak hallottam, hogy beszélt hozzám a fejemben.
~ Sophie..Sophie… segíts..fáj..
~ Ismerlek?
~ Én vagyok az Sam.
Felém fordult, és láttam. Láttam azt a kínkeserves arcot, amit vágott, láttam, hogy a teste remeget a fájdalomtól. Az ösztöneim azt súgták, hogy menjek oda, és mentsem meg, de Niall szorító ereje erősebb volt nálam. Ahogy próbáltam közelebb lépni hozzá, úgy vonzott egyre jobban magához. Erősebb lett a szorítása, a torkomon érzetem a kezét, pedig két méterrel előrébb járt, mint én. A szívembe félelem költözött, a boldogság és a szeretett helyet. Az agyamban a gondolatok elszálltak, itt pedig csak egy dologra tudtam koncentrálni, az pedig Niall. Rá, mint gyilkos, mint egy…egy…aljas szemétláda, aminek csak a hatalom, és a pénz kell. Otthagytam a legjobb barátomat kikötözve egy oszlopnak. Egy átkot volt ez az egész hely. Legszívesebben felébredtem volna ebből az álomból, de nem tudtam. Mivel ez nem egy álom volt, hanem a valóság.

Elérkeztünk a várva-várt helyszínre, ahova vinni akart. Egy torony, aminek a teteje, majdnem elérték a felhőket, a kinézetet romos volt. A szívem egyre jobban a torkomban dobogott, a szemem, még mindig egy gyilkost látott maga előtt. A torony ajtaja kinyílt, és elém tárult egy nagy terem. A kelleténél nagyobb, és díszesebb volt. Az ablakok kintről kicsiknek látszanak, de ez csak a látszat. Belülről pár nagy, és fényes üvegek voltak, rajtuk különböző szimbólumokkal. Ősi rúnákról lehettek azt hiszem. A fal vörösre volt festve, hatalmas szőnyeg takarta a padlót. A szoba tele volt könyvespolcokkal, melyek felértek a plafonig. Egy nagy trónus állt középen, amibe bele volt írva, hogy „vezér téged szolgálunk”. Pár ember lépett be a szobába. A ruhájuk rongyos volt, a testük nagyon piszkos, és tele volt sebekkel. Ők is szinték meghajoltak Niall előtt, és egy palástot adtak rá. Ezen nagyon sok csillag díszelgett. A csillagok úgy néztek ki, mintha igaziak lennének. Ragyogásuk bevilágította a termet. Mikor ráadták, rögtön el is mentek, mint az engedelmes kiskutyák.

Odasétált a trónhoz és beleült. Csettintett egyet, és egy másik jelent meg mellette. Arra is volt írva: „a királynőnek, aki megszabadítja a világunkat”.  Intett egyet a kezével, én pedig engedelmesen odament, mert, még mindig a szorító varázslat alatt álltam. A kezével irányította a testem. Ahogy odaértem, felemelte a kezét, én pedig meghajoltam előtte, akaratom ellenére. Legszívesebben fejbe vágtam volna egy gyertyatartóval. Felálltam, és az arcommal vágtam egy grimaszt. Ez nem tetszett neki, így a testemet odavezette az ablakhoz. Kinyílt. Féltem, hogy leesek, vagy, hogy kioldja a bűbájt. Egy szót akart mondani, az a „sajnálom” volt, amit én kimondtam félelmemben. Visszaengedett a trónus mellé. Most már a szemével irányított. Lesütötte a szemét, én így a trónusra ültem. A testemben elengedett a szorítás, a végtagjaimat újra tudtam mozgatni. Az elmém kitisztult, és újra tudtam uralni a szívemben lévő érzéseket. Megint önmagam lettem. Viszont egy tettemre nem emlékeztem, úgy éreztem mióta itt vagyok tennem kellett valamit, valami nagyot, ami nem jut eszembe. Törtem a fejem, de Niall éles hangja megzavarta a gondolkodásom.

-         Látod itt ezt a nagy várost? – mutatott ki az ablakon a kezével.

-         Igen.

-         Ez itt az én birodalmam. Ebben a városban, és világban én vagyok az úr. A mágia már nem titkolt miattam. Elhoztam nekik azt amire mindig is szükségük volt…

-         A nyomorúság? – vágtam közbe.

-         Nem. A békét, és a varázslattal teli életet. Itt már nincsenek olyanok, mint tündérek, cuki pillangók, meg minden aranyos dolog. Soha nem volt szükségük hamis ábrándokra, amik úgyse valósulnak meg. Az emberekben már csak az irántam érzett tisztelet, és a munka foglalkoztatja, hogy nekem jó legyen.

-         Egy szörnyeteg vagy! Hogy teheted ezt az emberekkel? Hisz a remény fontos volt számukra! Mindenki hisz valamiben, ezért emberek. Én is hiszek benne, hogy a nagymamám újra visszatér…

-         Ezek csak kósza ábrándok, kislány! Tudod, hogy soha nem fog megvalósulni, de mégis hiszel benne. Ettől szabadítottam meg őket, hogy ne legyenek fájdalmaik.

-         Soha nem fogod tudni, mi az a szeretett, ha nem éled át – elkezdtem sírni -, hisz ez egy olyan érzés, mikor a szívedben melegség van. Olyan mintha a mennyekben járnál, érzed, ha bánata van, ha boldog. Ezeket a dolgokat vetted el tőlük.

-         Nem igaz! Inkább hallgass!

Mintha egy könnycseppet láttam volna legördülni, de lehet, hogy csak káprázott a szemem.  Egy ember jött be a toronyba. Kosár volt a kezében, amiben kenyér, drágakövek, meg egy talizmán volt. Odajött hozzánk, és meghajlásként letérdepelt elénk. Megsajnáltam szegényt, ezért felálltam a „helyemről” és odamentem hozzá. Megfogtam a vállát, felemeltem, egy halk mondatot súgtam neki „Nem kell meghajolnod, hisz ő is csak egy ember.” Belenézett a szememben, és elkezdtem mosolyogni. Megkönnyebbülten sóhajtott. Megfogta a kezem, megcsókolta, és a fejével biccentett. Nem hallottam, hogy mit mondott, de a szájáról leolvastam egy „köszönöm”-öt. Odafordultam Niall-hez, és egy kedves mosolyra húzódott a szám.

Hírtelen átment a szívemen egy melegség. Egy olyan személy iránt, aki egész letemben kísért, mindig mellettem volt, mikor sírtam, mikor nevettem. Soha nem hagyott magamra. Ez persze Sam volt. Eszembe jutott, hogy ott van kikötözve ahhoz az oszlophoz egyedül, és végtelenül. Felébredtem az álomból, és siettem az ajtó felé. Niall kinyújtotta a kezét, és ismét éreztem a bűbájt. Nem tudtam parancsolni a végtagjaimnak.

-         Hova-hova kisasszony? – fordított maga felé.

-         Megyek megmentem a barátom!

Ezt kimondva, és a szemem lehunyva rá gondoltam. Kimondtam magamban egy szót, amit még nem mondtam soha neki. „SZERTLEK”, ezzel megtörtem a szorítását, és kiszaladtam a toronyból, ő pedig utánam. Futottam az oszlophoz, ahogy csak bírtam. Mikor megláttam a szemem könnybe lábadt a látványától. Most már az arcán a vágások mélyebbek lettek, a lábait elszorította a kötél, a ruha szét volt tépve. A kötélhez nyúltam, amivel ki volt kötve. Nem tudtam kiszabadítani, mivel erős védővarázs volt ráolvasva. Megérintettem, és újra kimondtam a szót. Elengedett a varázs, és végre leszállhatott az oszlopról. A földre rogyott. Megfogtam a vállát, és ráhelyeztem a testsúlyát a vállamra. Közben Niall utolért. Értetlenül nézett, hogy tudtam kiszabadítani.

A teste megváltozott, a szemei kékebbek lett, még a tengernél is. A bensőmben éreztem azt a fájdalmat, mit a suliban lévő látomásomban. Szúró, maró érzést a testem minden porcikájában. Egy erős vonzást éreztem, ezért Samet véletlenül elengedtem. Már majdnem odaértem, mikor Sam felemelte a kezét és egy varázsigének hangzó szót mondott: „yildirim” /villám/. Egy nagy villám súlytott le rá a semmiből, akár csak a látomásomban. Összeesett a fájdalomtól. Egy nagy fényes átjáró jelent meg előttünk, ami beszippantott minket.

A szobámban voltunk újra. Samen látszottak a sérülések, Niall pedig vérzett a villámtól. Nem fért a fejemben, vajon Sam hogyan csinálhatta azt a villámot, és ő csinálta a látomásomban is.

Nagy morajlás hallatszott a szobám ajtaja felől. Kopogtattak az ajtón. Anya hangja zavarta meg a fiúkat az újabb balhétól.

-         Gyerekek mit csináltok?