Második rész: Ki vagyok valójában?

Ahogy meglátott, a szemei kékebbek lettek mint eddig voltak. Kegyetlen szempár meredt rám, ahogy belenéztem a szemébe, éreztem, hogy a testemben a vér felforr. Nagyon melegem kezdett lenni, így felvettem a füzetem, és elkezdtem magamat legyezni vele. A tanárnő szavai mentettek meg attól, hogy szét ne égje a belsőm.
- Akkor foglalj helyet, sajnos van bőven – mutatott végig az osztálytermen.

Elindult felém, és ahogy hozzáért a kezemhez a szívem hevesen kezdett verni. Ez az érzés, éppen hogy csak pár másodpercig tartott, de még így is szörnyű volt. Sam érthetetlenül nézet rám, én meg egy majd kint elmondom fejet vágtam. Ne félj Sophie! A mögöttem lévő padba beült.

A tanárnő kivett néhány lapot a kupacból, és elkezdte szétosztani az osztályban. Mint ahogy ez már megszokás nálunk, elsőnek az óraendeket kapjuk ki. Nagyon reménykedtem benne, hogy több közös óránk lesz Sammel. Tavaly csak szünetekben és tesi órán találkozhattunk.

Elkértem Samtől az órarendjét, és összehasonlítottam az enyémmel. Az óráink többsége együtt van. Ez az! Hátrafordultam a sráchoz. Azok a gyönyörű, de mégis gonosz szemei engem néztek. Ránéztem, és egyszer csak álmos kezdtem lenni.  A fejem lehajtottam a padra, ahogy leraktam behunytam a szemem. Már nem is a valóságban voltam, hanem egy látomásban.

Minden roncs volt körülöttem. Egy pad volt ép, amin feküdtem. Körülnéztem a teremben, sehol senki. Mindenhol üresség. Csak egy árnyat láttam elszaladni az ajtóban. Felálltam, és utána futottam. Kiléptem az ajtón, és olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Elkezdtem futni, mikor megálltam a bejárati ajtónál elkezdtem kiabálni:

~ Ki van ott? Jöjjön elő!

Teljesen pánikba estem. A lábaim elkezdtek remegni, a kezeim jéghidegek lett. Ismét megpillantottam az árnyat, és követtek az ajtón át a pályára. Az árnyból egy alak lett, aki az új fiút ábrázolta. Intett a fejével, hogy menjek oda, én pedig szót fogadtam neki, és odamentem. Nyújtotta a kezét, hogy fogjam meg, de nem mertem.

~ Félsz tőlem Sophie? – kérdezette kedvesen

~ Azt hiszem igen… hogy kerülsz ide? – húztam vissza a kezem

~ Emlékszel arra a látomásra, ami ma reggel történt veled?

~ Igen. Honnan tudsz róla?

~ Én voltam az – egyszer csak mellettem termett, és megfogta a vállam -, ne húzódj el… nem bántalak – szorított meg

~ Engedj el vagy sikítok!

~ Senki nem hall téged, csak én – magához húzott

~ Hagyj békén! – szabadultam ki a kezei közül, és elszaladtam

~ Nem volt jó ötlet kislány – már ott is termett mellettem

~ Ezt hogy csinálod?

~ Titok! – nézett rám gonoszan

A szemei ismét megváltoztak. A szívembe egy szúró fájdalmat éreztem, és szinte összeroskadtam annyira rossz volt. A nagy semmiből egy villám csapott Niall vállába.

Visszakerültem a valóságba. Honnan jött a villám?  Hisz senki nem volt ott? Arra ébredtem, hogy az órának vége volt. Már majdnem mindenki kiment, kivéve Niall, Sam meg én. Sam pakolt össze fele, Niall meg egy gonosz mosolyt elejtve felém az ajtó felé vette az irányt. Odamentem Samhez, és beleborultam az ölébe, úgy hogy a könnyek csak hulltak a szememből. Nagyon megijedtem. Ki ez a srác? Megfogta az állam, és felemelte a fejem. Rám mosolygott, és egyből megnyugodtam. Megfogta a kezem, odavezetett a padhoz, segített bepakolni. Én eközben néztem, ahogy ez a csodálatos embert, a legjobb barátom segített nekem mindenbe, és megértett.

Utolsó óra fizika volt, ahol párokban kellett dolgozni. Nem vagyok oda a fizikáért, annyi a szerencsém, hogy az osztály legjobb fizikása volt a párom, Sam. Minden pár kapott egy-egy kísérletet, amit otthon kellett elvégezni. Mi egy generátort kaptunk, amire egy hetünk volt.

-         - Gyerekek mindenkinek van párja? – kérdezte Dr. Parker, ő Sam édesapja

-         - Nekem nincs – nyújtotta fel a kezét Niall

-         - Fiam akkor hozzátok megy – jött oda hozzánk

Neeee!!! A bensőm sikított. Féltem, féltem ettől az embertől. Vagy talán nem is ember? 

Órák után a suli előtt megvártam a húgomat, akinek volt még egy órája. Odasétáltam a kocsihoz, és beültem. Bekapcsoltam a rádiót, hátradöntöttem az ülést, és relaxáltam. Végiggondoltam az egész napot, hogy mi történt velem reggel, és első órán. Ki lehet Niall, és ki vagyok én? A nagy gondolkodásba egyszer csak elaludtam.

Arra ébredtem, hogy a húgom kopog az ablakon.

-       -  Ébredj fel! – kiabált be

-        - Fent vagyok – beengedtem a kocsiba

-         - Köszönöm! Nem indulhatnánk, mert nem sokára kezdődik, a Táncolj ha tudsz? – lökte be a táskáját, és kényelembe helyezte magát

-         - Ha megkérhetlek, leveszed a lábat a kesztyűtartóról? – mondta kedvesen

-         - Nekem így kényelmes – forgatta a szemét

-         - Azt mondtam leveszed a lábadat! – megfogtam a lábát, és lelöktem a földre

-         - Megmondalak anyunak! – tette keresztbe a kezét

-         - Hány éves vagy 10? Nőj már fel könyörgöm Kiara! – indítottam be az autót

Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Ő elvolt a telefonjával, én meg az útra figyeltem, vagyis akartam. A villám járt a fejembe, hogy vajon honnan jöhetett?! Nem én tettem, azt tudtam volna. Lehúztam az ablakot, hogy egy kis levegő jöjjön be. Hallottam a madarak csicsergését, a madárseregek elsuhanását, ahogy költöznek, a szellő lágy érintését éreztem az arcomon. Egy erdő mellett hallatunk el, ahol láttunk egy őzt. Olyan volt ez az állat, mintha a mesekönyvből jött volna. Kiugrott elénk, én hírtelen lefékeztem. Kiarát nem érdekelte mi is történt, de érthetetlenül nézett rám. Talán az az ősz nem is volt valódi? A házunk 10 percnyire volt az erdőtől.

Hazaérve Kiara kiszaladt a kocsiból anyához, aki az ajtóban várt engem.

-         Hogy merészelted bántani a húgod? – mordult rám anya

-         Csak levettem a lábát a kocsimról – álltam meg előtte

-         Ő nem ezt mondta!

-         Mindig csak neki kell hinni, igaz? – áttörtem anyát meg Kiarát, és beszaladtam a házba

Soha nem értett meg! A lépcsőn szaladtam, mikor megbotlottam az egyik lépcsőfokban, ami feljött. Visszamentem, hogy visszarakjam, de megláttam benne valamit. Felvettem a lépcsőfoknak a tetejét, és megláttam egy könyvlapot. Olyan ismerős volt a lapnak a színe. Egyszer csak hallom anyáékat, hogy bejönnek az ajtón. Gyorsan visszaraktam a lépcsőt, és felsiettem a szobámba. Bekapcsoltam a laptopot, felnéztem skypere. Sam szerencsémre fent volt. Itt az ideje megmutatni neki a könyvet! Felhívtam.

-        - Szia, mutatnom kell neked valamit. – elmentem a mesekönyvemért

-        - Ez milyen szép… mikor kaptad?

-         - Még a nagymamámtól a tizenötödik születésnapomra. Innen tudtam, hogy Niall kicsoda.

-         - Ezek szerint ez a te kis varázskönyved?

-         - Mondhatjuk úgy is, és ahogy jöttem felfele a lépcsőn véletlenül megbotlottam az egyik lépcsőfogban, aminek felszedtem a tetejét. Találtam benne egy könyvoldalt, ami nagyon hasonlít ennek a könyvnek az oldalihoz.

-         - Akkor nézd meg.

Kinyitottam a könyvet, és arra az oldalra lapoztam, ami a lapon volt írva. Épp ez a lap hiányzott. Beletettem, és egy nagy fénysugárral összeforrt a könyvvel. Egy képet láttam kirajzolódni, amin egy barna hajú lány volt szárnyakkal. Jobban megnéztem a lánynak az arcát. Ez én vagyok!