Első rész: Találkozás

Hirtelen riadtam fel arra, hogy egy különös látomás villan át az agyamon. Egy fiút láttam, akinek a tengernél is kékebb szeme volt. Mintha ismertem volna már őt régebbről.

Gyorsan kiszálltam az ágyból, és a szekrényemhez mentem. A titkos fiókomba tároltam a legféltettebb könyvemet, amit még nagyitól kaptam, és soha senkinek nem mutattam meg. Még Sam se tudott róla.

Olyankor mikor ezt olvasom, úgy érzem, mintha én magam is benne lennék a könyvben, és a mesebeli lények világában élnék.

Emlékeztem egy alakra, aki nagyon megragadt bennem a könyvből. Szőke haja volt, és kék szeme, amely csillogott a gonoszságtól. Varázsló lehetett vagy valami ilyesmi. Kinyitottam a könyvet, és gyorsan odalapoztam.

A róla készült portré alatt azt írták róla:"Morgan egy nap csak megjelent egy kedves kisvárosban, és mindent a feje tetejére állított. Tagokat toborzott magának, akik megszállottan követték őt mindenhova. Csak egy igaz lelkű ember állíthatja meg..."

Nagyot ásítottam, majd ránéztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott. Már kezdett nagyon elegem lenni az ilyen korai keltésekből. Beraktam a könyvet az ágyam alá, és megpróbáltam visszaaludni, mivel holnap kezdődött a suli. Idén már végzős voltam. A húgomat is abba az iskolába vették fel ahova én járok, nem szabadulhattam meg tőle.

A gondolataimban elveszve visszaaludtam, de nem bírtam kitörölni annak gonosz varázslónak az arcát a fejemből. Vonásai a retinámba égtek.

Reggel az ébresztőóra hangjára keltem. A fejemre húztam a párnámat, hogy ne halljam, de valahogy nem jött össze. Álmosan felültem az ágyba. Lekapcsoltam az ébresztőórát, és visszadőltem. Hat óra volt, és én már fent voltam. Kész kínzás. A fiúnak az arca még mindig előttem volt, és az is, amit a könyvben olvastam. Vajon igaz lehetett?!

Nagy nehezen kiszálltam az ágyból, és bementem a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe, majdnem elkapott a sírás a hajam láttán. Minden tincs másfele állt. Megmostam a fogamat, a hajammal nem foglalkoztam, gondoltam majd megcsinálom azután, hogy felöltöztem.

Odaálltam a gardróbom elé, és megnéztem a ruháimat. Mindegyik tavalyi cucc volt. Kis keresés után megtaláltam az egyenruhámat. Megpróbáltam felvenni, de a szoknya nem jött fel rám, és a fölső a mellemnél megakadt. Eszembe jutott, hogy mivel már végzős vagyok, rendes ruhába járhatok. Ledobtam az egyenruhát az ágyamra és kidobáltam mindent a szekrényből. Végül is csak fekete ruháim voltak, így nem kellett sokat válogatnom, hogy mi megy egymáshoz. Kivettem a kupacból egy csőgatyát, toppot, sapit meg egy övet. Ezeket felvettem, kifestettem a körmöm feketére, kivettem az ékszerdobozomból egy keresztnyakláncot és egy karkötőt. A cipőszekrényhez siettem, onnan kivettem az egyik kedvenc lábbelim, egy fekete deszkás cipőt.

Na mit kezdjünk a hajammal? Ránéztem az órára. Atya ég, hét óra volt, késésben voltam. A hajamat kifésültem, és lófarokba felfogtam, majd lesiettem a lépcsőn a konyhába.

–       Ideje volt, hogy le gyere – kezdett rá anyu a szokásos dumájára

–       Már itt vagyok. Nem tudtam mit vegyek fel. Mi lesz az ebédem? – kérdeztem siettetve anyát.

–       Félbarna kenyér vajjal, uborkával, és egy kis kávé.

–       Köszi, anyu! – Adtam az arcára egy puszit, és kisiettem a kocsimhoz

–       A húgodat is vidd el! - Intettem, hogy hallottam.

A francba. Minek kellett elvinnem azt a kis nyálkagépet. Beszálltam a kocsiba, a húgomnak a fülében fülhallgató díszelgett. A fejemet bevertem a kocsiajtónak a szélébe. Kellett egy új kocsi. Nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy ne szóljon be.

–       Szerencsétlen – vette ki a füléből a fülest.

–       Hallgass törpe! Inkább segíts, hol a kulcs? – csitítottam el.

–       Az indítóba, ha nem látnád, vaksi! – mondta gúnyosan.

–       Ha nem akarsz sétálni a suliig, elhallgatsz! – Indítottam be a kocsit.

Ahogy ezt kimondtam elnémult. Kifordultam a feljáróról.

A suliba érve leparkoltam. Nagyon jó érzés volt, hogy nem kellett abba a szörnyű egyenruhába lennem. Oxford vigyázz mert jön Sophie! A húgom kiszállt a kocsiból, és besietett az épületbe – rengeteg új diák volt idén is – így egyedül maradtam. Kivettem a táskámat, és beleraktam az ebédem. Amikor kiakartam szállni, valaki megragadott és kihúzott az autóból. A táskámat elejtettem, és a földre ültem.

–       Még mindig ugyanolyan szerencsétlen vagy, mint tavaly – segített föl.

–       Sam! – könnyek gyülekeztek a szemembe – Anyám, te..te...istencsászár vagy...királyul nézel ki!– ugrottam fel a karjaiba.

–       Te sem panaszkodhatsz szépség. – Adott egy puszit az arcomra.

–       Annyira hiányoztál. – Szedtem fel a földről a cuccom. – Milyen volt újra otthon?

–       Hollywood unalmas volt nélküled – mosolygott. – Hiányzott a fejed – kacsintott rám

–       Persze Hollywood meg az unalom – röhögtem. – Te is hiányoztál.

Felvettem a táskám, lezártam a kocsi ajtaját, és elindultunk az épület felé. A sok kis veréb ott szaladgált körülöttünk. Régen volt, mikor én is ilyen kicsi voltam? Hirtelen valami hideg fuvallat ment át a testemen. Megtorpantam. Le kellett guggolnom, mert nem bírtam megállni a lábaimon. Mikor felpillantottam, a srác állt előttem a könyvből. Felálltam.

–       Már itt vagyok, Sophie, nem tudsz elbújni – mondta.

–       Ki vagy te? – kérdeztem idegesen.

–       Nem árulom el, gyere rá magadtól.

Megszédültem és visszakerültem a valóságba. Mi volt ez?! Ott állt előttem, és...és...egyszer csak Sam megszólalt:

–       Jól vagy?! Mi történt?! Megint egy látomás?

–       Több volt annál. Itt állt előttem, és beszéltem vele.

–       Egyre erősebb vagy.

–       Ezt hogy érted?!

–       Majd elmagyarázom, amíg káó voltál becsengettek. Induljunk.

Örültem, hogy újra láthatom az osztálytársaimat. A tanár még nem jött be a terembe, mindenki kérdezgetett mindenkit, hogy hogyan telt a szünete, miket csinált a nyáron. Nekem volt egyedül unalmas a nyaram, mert nem voltam sehol. Az egész napot leginkább otthon töltöttem. Néha elmentem a barátaimmal valahova, de ez ritkán fordult elő. Inkább a mesékkel foglalkoztam. Emlékeztem, amit nagyi mondott még régen: "Soha ne felejtsd el a meséket, még akkor se, ha már felnőttél. Egész életeden át kísérni fognak, meglásd."  

A nagy hangzavar egyszer csak elült, mikor belépett a tanár az ajtón, kezében papírokkal. Már megszoktuk Mrs. Browntól, hogy mindig így jár. A haja szokás szerint kontyba volt felfogva, szoknyát és blúzt viselt. A magas sarkú sem maradhatott ki.

Letette a papírokat az asztalára, majd visszasétált a nyitott ajtóhoz és a kilincshez nyúlt. Már majdnem bezárta az ajtót, mikor egy srác lépett be a terembe. Kapucnit viselt. Bár nem láttam, éreztem, hogy rám nézett. Melegség töltött el.

–       Már az első nap késik, fiam?- mordult fel Mrs. Brown

–       Bocsánat, nem tudtam, hogy merre kell jönnöm - mondta a fiú nyugodtan.

–       Gyerekek, ő itt az új osztálytársatok Niall Horan.

Nem szólt semmit, csak köszönésképp intett a kezével.

–       Fiam, a tanteremben nem illik kapucniban lenni, vedd le!

–       Oké.

Szót fogadott, és mikor levette, megláttam az arcát. Ő volt az!